2012. febr. 8.

lecsó | nekrológ

lecsóról februárban, ráadásul a legnagyobb télben írni nem túl időszerű dolog. hol van ilyenkor paradicsom? hol paprika és egyáltalán: az éltető meleg? ha van is máshol, errefelé masszívan hiánycikk. a meleg, az éltető. pedig a lecsó egyébként hálás téma. hálás, mert egyszerű; mert variálható - mint az eb és az ő szexuális élete -, mert a lecsó kollektív nemzeti sport, vagyis mindenki ért hozzá. de legalábbis hallott már róla. vagy látott ilyet. esetleg készített is már.

én magam tavaly három alkalommal vételeztem lecsót - persze lehet, hogy többször, de erre a háromra jól emlékszem. illetve: ez három teljesen különböző lecsó volt. az első a pastramié. sűrű szaft, csípős kolbászos erősítés, veretes darab. ez itt:


a másodikat a blanchirban ettem. még a készítésébe is belekontárkodtam. bár az is igaz, hogy ott az élményen volt a hangsúly, az pedig jó volt. onnan valamiért csak ilyen képem maradt:


aztán ott volt koszovó, albánia, a kulla és az ő lecsójuk. na, az mindent vitt. serpenyős volt, sparhelten készült és megkockáztatom, hogy életem eddigi legjobb lecsója volt. kukoricalepénnyel, műanyagtányérból, földön ülve. elég menő volt szerintem:



s hogy miért is hoztam elő ezt a lecsó témát most, amikor legfeljebb az előrelátó ultralecsóistáknál van lefagyasztva a mélyhűtőben? pofonegyszerű. azért, mert volt egy lecsó, amit soha nem ehettem. és most már nem is fogok tudni enni. ez végleges - mint ahogy az is, hogy a dinoszauruszok kihaltak.
a lecsó, amit soha nem ehettem, szegeden nem született meg. egészen pontosan szeged-alsóvároson. még pontosabban az apai nagyszüleim házában. pedig születhetett volna, akár ezerszer is. merthogy a nagyszüleim gazdálkodó parasztemberek voltak és az otthoni konyhakert mellett jókora területeket is műveltek. bérbe, haszonba, maguknak. ennél fogva paradicsom, paprika, hagyma, de zsír, kolbász és még szakajtónyi kenyér is akadt mindig. de lecsó nem volt.

nagyanyám nagy háztartást vitt. négy embörre kellett főznie - a férjére és a három fiára. nagyanyám nagyon jó háztartást vitt. parasztosat, okosat, és ha kellett, úriasat. a vályogfalas konyhában szó szerint reggeltől estig ment a sparhelt. ha másért nem, hát vizet melegíteni a mosogatáshoz. a kamrában ott sorjáztak szépen a kolbász és szalámi rudak (nem mindegy), a májasok, a nagysonkák (általában kettő), a befőttek, a savanyúságok és persze a lekvárok is. de a málnaszörpökről sem akarok megfeledkezni, azok is. rend volt a kamrában. rend volt a házban. nagyanyám rendet tartott. mind a százötven centijével. nem volt apelláta, amit akart, az úgy is lett.

illetve volt apelláta. nagyon is volt. az apellátákból lettek aztán később az óriásösszefeszülések. mama kancellárként irányított és ehhez a tisztségéhez fene mód tudott ragaszkodni. hozzá kell tennem, ebbéli minőségében képes volt mindig tökéletesen uralni a helyzetet. legalábbis akkor, amikor nem olyasvalaki mondott nemet neki, szegült ellene, aki hozzá hasonlóan erős akarattal és kellő intelligenciával volt felvértezve. értelmi és érzelmi intelligenciával. mert a mama nagy játékos volt. jó előre fel tudta mérni, kivel áll szemben. a jó stratégák és irányítók sajátossága ez. empátia kell hozzá, ráhangolódás és mindenek előtt intelligencia.

a nagyanyám parasztasszony volt, aki fiatalon eldöntötte, ő már pedig ki akar törni abból a sorból, amibe beleszületett. nincstelenség, háború, államosítás és újrakezdés is nehezítette a dolgát. de megcsinálta. lett tekintélyes ház (százéves, boltíves pincével, diófával), lettek benne szép bútorok, zsűrizett festmények a falon, minden, ami a külsőségben azt mutatta: tisztességes emberek kemény munkával igenis tudnak boldogulni.

nagyanyámnak (és persze nagyapámnak) sikerült, de belekeményedett. az állandó irányítás, a rendtartás egész embert kívánt. ő pedig beleadta magát egészen. csak felengedni felejtett el - de talán nem is látta, tanulta meg soha azt, hogy kell. az a gyanúm, ahogy az istent félte, úgy félte azt is, hogy minden összedől, de legalábbis összekuszálódik, ha lazít, ha a vasakarat mellett úgy általában teret enged az érzelmeinek. mert voltak neki. méghozzá valódiak. örömből is, bánatból is, haragból is, kegyetlen indulatból is. mivel intelligens volt, tudott is velük játszani. játszott is. de ezen a téren nem volt akkora mester. illetve: ha úgy érezte, támadják, hadakozva védekezett. és hát kíméletlenül dekára mérte a szeretetét. adott ő két marékkal, ha volt, de ugyanennyit el is várt. elvárt. számon tartott és elvárt. ezért aztán, csak úgy, nem is lehetett keresni a kegyeit - nem lehetett becsapni.

nagyanyám elképesztően jól főzött. tulajdonképpen abból is élt, háztartásbeli volt - hivatalosan. megrendelésre tésztát készített; most, amikor egyre durvábban keletje van mindennek, ami egy kicsit is autentikus és hozzáértő ember készíti, vagyonokat kereshetne vele. különösen a házi metéltjével. de szerintem még a málnaszörpjével is. meg úgy egyáltalán. amikor majd' két évig szegeden laktam és a fősulira jártam, persze nála voltam kosztos. igazából azt szerette volna, ha náluk is lakom, de abba nem mentem bele. több jó okom is volt rá, az egyik a kutyám, artúr, aki akkora volt, hogy nagyanyám válláig ért, mama pedig kifejezetten viszolygott a kutyáktól - az ekkoráktól különösen. úri dolgom volt - a nagybátyámmal együtt, mert kettőnkre főzött. (fenét, mindig legalább hatemberes adagokat készített, azt mondta, kevesebbre nem tud). úri dolgom volt, mert a kedvenceimet mindig prezentálta. szezontól függően persze. és pénteken szigorúan böjt volt. nagyon erős volt töltött káposztában (házi savanyítás, birsalmával), brassóiban, csúsztatott palacsintában és zsengeborsó levesben. meg gersli levesben is, kolbásszal, tormával. jó, hát nekem igazából ezek voltak a kedvenceim. meg a hájas kiflijei, az üreskalácsa és ha jobban belegondolok, akkor a listára oda kell tennem a töltött csirkéjét és a hamis dobost is.

nagyanyám nem szerette, ha szembeszegülnek vele. tudom, mert gyerekkorom óta tettem. először állítólag háromévesen. amikor a templomban, mise közben, az áhítatos csend alatt megkérdeztem anyámat, mutassa már meg, hol öltöznek a színészek és mikor lesz vége az előadásnak. mama azután már nem akarta, hogy én is elsőáldozzak, bérmálkozzam. mama istenfélő, katolikus asszony volt, nehezen emésztette meg ezt.
szembeszegültem vele akkor is, amikor az öcsémről volt szó - de ezt már megírtam; szembeszegültem vele akkor is, amikor anyámat bántotta volna; és szembeszegültem vele akkor is, amikor tudtam, hogy abban az egyébként tragikus helyzetben nem az övé a döntés joga. akarat feszült akaratnak. aztán a végén, idő múltán persze megbékéltünk. de ő nem felejtett. meg is mondta. megmondta a nyáron, amikor úgy mentem hozzá, hogy tudtam, nagyon beteg. beszélgettünk, elmondta, mivel bántottam meg legutoljára, miért fájt neki. én persze (szokás szerint) kérdőre vontam, hogy miért csak most mondja, miért várt ennyi ideig? aztán bocsánatot kértem és megbeszéltük a dolgot. de a tüske tüske maradt - ezt is ő mondta.

amikor október végén voltunk nála öcsémmel, már nem tudott járni, csak üldögélni. de beszélgetni igen. beszélgettünk. akkor kérdeztem meg tőle, mama, mondja már, hogyhogy nem ettünk lecsót sosem? a válasz profán volt és a maga nemében tele humorral: azért, fiam, mert sosem kultiváltuk. pont, nincs tovább. nem kultiválták, nem ették. így (ott) én sem. mamának sajátos humora volt egyébként. 95-ben vagy 96-ban, amikor szegeden éltem és már volt gurulós málna (persze a kertből), ebédre, desszertnek azt csinált nekünk a nagybátyámmal.  amikor már mindketten végeztünk és elvette előlünk a tányért, megkérdezte, ízlett-e? mondtuk, igen. de nem éreztünk valami furcsát, szokatlant? azt hittem, mama újított valamit (ami egyáltalán nem vallott volna rá, évszázados, jól kitapasztalt receptúrából dolgozott). de nem. trükk volt. az volt a trükk, hogy elárulta: 1987-ben lejárt szavatosságú zselatinnal csinálta nekünk a málnát. merthogy volt még a kamrában pár zacskó és ő nem akarta kidobni. egy percig nem nagyon szólaltunk meg, aztán én mégis: nem félt attól, hogy esetleg megmérgez minket? mire ő: ugyan már, tegnap ettem belőle magam is, lásd semmi bajom! sakk-matt.

december végén igazából már ülni sem nagyon tudott. illetve nehezére esett. beszélgettünk, mondta, kalickának érzi a testét, pedig ő repülne már, mint egy madár. és a kis testével, amit a kór addigra alaposan meggyötört, pont úgy is nézett ki. egy kismadár, aki rabságra van ítélve és nem tehet ellene. február első vasárnapján még egyszer elmentünk hozzá öcsémmel. agóniát láttunk és a morfium diktálta delíriumot. hét hónap. ennyi ideig tartott a haláltusája. kegyetlenül bánt vele a sors. mintha szívószállal szívta volna ki belőle az életet. és mintha nagyanyám a maga 89 évével, tudva ezt, az akaratereje utolsó morzsájával is azon lett volna, hogy ellenszegüljön. hogy megmutassa: még mindig ő a kancellár, aki irányít. persze nem. ezzel is tisztában volt, a halál, az elmúlás nála természetes része volt az életnek. aki égysző mögszületik, az mög is hal - mondogatta. nem a haláltól és az elmúlástól félt. hanem a meghalástól. mert arról nem tudta, milyen. mert tudni akarta. tudni akarta a választ. hát megkapta, de elmondani már nem fogja.

hát ő volt Dobó Rozália, sokaknak Rózsika, nekünk mama
romok még vannak, de lezárult egy korszak. új időszámítás indul és talán tiszta lap is akad. mama meg mosolyoghat és böstöröghet odafent, ha valamit elrontunk, vagy nem úgy csinálunk, ahogy szerinte lönnie köllene. egyébként, hogy pontosan milyen is volt, apám már megírta. benne vannak a nagyszüleim és a szüleim. a nevek nem is érdekesek, de a többi kétségtelenül hiteles lenyomat.