prologue to the reader
this is my first post here in English - actually if i have to define it (though definitions as i see them can be more or less rather pain in the ass) it is more of a short story than a post. this is not my first English 'literary work' however. long long ago in a galaxy far away (nope, truth be told it was a city, but still it's not close whatsoever) i had started to write something bigger than a short story, but apart from the first chapter the rest is still missing.

the reason i decided to write this particular one you're about to grab with your wondering eyes and munch on with your lovely brain-cells dear fellow reader is quite simple: the conversation went on in English and i thought this way i could give back the whole story the way it happened to me.

note to those who are not that well off reading in English: those world conquering, island bound souls use way less punctuation than we do - so don't be afraid of emphasizing to yourself while reading. it helps. a lot.

Enzo
recently i decided to get rid off my beloved country for a couple of days and travel somewhere where it's warm, i can encounter new impressions and within a reach of two hours by plane. i decided on Italy - Naples to be precise. never been there before. the furthermost i've ever visited prior was Florence. so the south was missing hard on my imaginary travel map - although i have some serious roots is Palermo, Sicily. on my mother's side i have 1/16th of Sicilian blood throbbing through my veins. not too much, i know, but still it's blood and my heritage.

as it turned out it was one of my best decisions. not that i have had too many really good decisions so far in my life - that is something i really need to master. but that's another story.

on my second morning in Naples after having eaten my fav and simple calzone with mozzarella and tomato and having slurped an easy ristretto at the terrace of the cafe at the nearby piazza i remembered what a dear person advised when i told her where i was going. "go to Pompei and visit the Vesuvius if you can." so i did. i went back to the hotel, packed the camera, my pocket-book, a pen, asked the guy at the reception which train i should take and then strolled through the city up to the station, bought the ticket and within 30 minutes off i was to Pompei. and an hour later i met Enzo.

"hello, and welcome to the past! Pompei is the past and we who live here are rather vampires than humans. but don't worry we have learnt to suck on wine rather than blood" - he started introducing himself, strong voice, slight accent,  and with boisterous laughter at the end of the sentence. - "i am a second generation Italian, my grandparents came here first, but unfortunately i never knew them. my name is Enzo, you know, like the guy who founded the company with the world's most beautiful cars. Ferrari, of course, what else?! it's a pity that my pocket is not big enough to own a real Ferrari! but i really enjoy my Panda, too, you know! and i drive fast! nobody beats Enzo with his Panda! at least not in Pompei!"

by profession Enzo is a guide, but i would rather say that he's a real entertainer. as he told me he's been doing it for 25 years, so i assume by now he knows all the tricks and probably became a real black-belted showman in the field.

"so, what's your name young friend?" - he turned to me. i told him my name and also that it is Valentino in Italian. - "you are one lucky bastard, Valentino, you know that?" - he continued with a huge grin on his face while thumping my shoulder. - "don't worry, i tell you why. today i will share my knowledge about Vesuvius and the area with you for free! because i'm a generous guy. okay-okay tomorrow i'll have a huge Japanese group coming and i'll make them pay their ass off, so really don't need to worry about the money today!" - again, bursting out in laughter and the next minute already carrying on with explaining the past and present of the city.

"Valentino, do you fancy a cigarette, my friend?" - Enzo asked later, when our tour was over handing me his pack. i told him normally i don't smoke. - "good, that's a good answer! so we can have a grappa or a corretto when i finish with my other group and you are back from the ruins. now that is a great occasion to light one and have a talk, Valentino, what do you say?"

i simply smiled and nodded. so when his shift ended 2 hours later and i got back from visiting the ruins we sat down at a really small trattoria where he was a local and talked for almost 3 hours. 3 hours is not much - even in minutes it's a mere 180. but 3 hours can be life changing if spent well and with the right person.

"you know what my motto for life is, my friend?" - Enzo asked while ordering the first grappas, lighting my cigarette and then his. - "everything that is really beautiful in this life is expensive!"

"that's funny, Enzo" - i replied sniffing on the ciggie and boy it felt good. - "especially after you having told earlier that today you're giving away your knowledge for free. and so far i had a beautiful day. so tell me an example, Enzo."

"yeah, today was alright. the weather wasn't too bad and you guys handled all my lousy jokes really well" - came the answer right away with the inevitable grin. - "but think of real beauty, Valentino. i tell you examples, 2 different kinds, so you can see and understand. but before that let's drink our grappa first."

so we did. and he ordered the next round.

"we usually drink grappa after the meal, you know that?" - i told him i did, but in Hungary it's the other way round. - "good for you, my friend. i like good grappa. but i don't drink much - at least not in front of my wife. i don't want us to get too drunk, so let's have something to eat. you like saltimbocca?" - i nodded. - "saltimbocca then! you are not in a hurry, Valentino, right?" - i told him that if i catch the last train back to Napoli that's perfectly fine with me. - "and if you miss it you can still sleep in my van we used today" - came the answer with a laughter and another thump on my shoulder.

i couldn't help, but smile and lay back on my chair. he was right: time did not matter. where i was going to sleep didn't really matter either. what mattered was having a great day and enjoying what it could offer - now it was Pompei with a funny Italian giving me advices on life, grappa, some cigarettes, food and shelter in a trattoria. pretty decent offering i'd say.

"so, my friend, back to the beauties of life" - he carried on shortly - "and them being expensive. you know why one lives in the area where they live? i think for two reasons: 1 - for loving that area, 2 - for business. you know, Valentino, i love living here, in Pompei. i have lived here almost all my life. and it costs me a fortune. but i don't want anything else. what is beautiful for me are all here. so i had set up my business to be able to stay here and enjoy my life here. you see what i mean, my friend?"

i told him i partly do, but was curious of the other explanation, too.

"it's coming, it's coming, don't worry! you shouldn't get all the answers right away and just like that in an instant, you know. because if you do so what's next? hm, what's next, Valentino? listen to me, young friend, word of wisdom, again free, because i'm generous and because you remind me of someone, who was a great guy, but made too many mistakes. i don't want you to make those mistakes. you look sincere and honest - but a bit hard headed, too. so my advice: do not force answers to all questions at once. when you are ready they will come to you naturally. no need to hurry. if you want to live a long and happy life - and i'm sure you do - leave some questions open and be a fool from time to time. people love fools - not idiots or insanes, but fools. because fools are lovely. they remind us of our child-state when everything was possible. you know the fairytales, the superheroes, the Christmas miracles, everything. how fool are you, Valentino?"

not much unfortunately - i replied. then i told him that i seem to have lost my foolishness somewhere. and that i'm actually looking for it, because i miss it badly.

"if you miss it, it's a good sign" - Enzo answered handing over another ciggie and the lighter. - "it means that you know what you are missing. i know people who doesn't have the faintest idea about why they are unhappy. don't worry, Valentino, sometimes it takes a good bit of searching and a good deal of work to be done before you find what you have lost. the more easy you are about this, the more chance you will have to shorten that time."

i was paralyzed. there i was sitting with a complete stranger in a place i knew basically nothing about ending up opening and solving my major challenges in life. co-incidents, right? sure. still it was what the day had offered for me: a free course of inspiring thoughts.

"are you ready for my second example, my friend?" - i gulped my grappa, took Enzo's pack, lit another ciggie and said, yes, go with it. - "from all the things the world can offer women are the most beautiful for me. to be honest: only 2 of them. my wife and my daughter, Daniella. every single day and i pay with my own life to have them around me. can you tell anything that is more expensive than that? there isn't, Valentino. this is why i decided to make friends with wine and grappa for a life! just joking, don't worry" - again a huge, boisterous laughter filled the small room. - "the thing is to surround yourself with those people you are willing to give your life to every day. and then you will see that nothing in life is really expensive any more. when you understand that you will be able laugh at almost everything, my friend! see how easy it is? it is not really about expensiveness at all. it is about willingness.

i had to admit, he was right - again. while we were talking i was taking notes, because i knew i wanted to remember the important details regardless of the amount of grappa consumed. first i was writing into my pocket-book then when my pen ran out of ink into my smart phone which Enzo was eyeing rather cautiously all night long. so i felt it was about time i asked why.

"smart phones are useless crap, i tell you!" - he replied and for the first time during the whole day i saw savage sparkles in his eyes. - "people think these gadgets open the world for them, but on the contrary: they close doors. since these phones entered our lives, we talk to each other face to face less. we peep each other on facebook. we think and we are deceived that the emotions shown there are the real ones, not those that we show when we actually meet. i am sad, because we live more and more in a cyber world than in the real one where there are colors, smells, you know and life. what is next, Valentino, tell me?! if we share everything with that cyber world what will remain sacred and private? what will remain for which we can truly say: that is just ours, only ours, and nobody else's. so if you would take another advice from me, sell that damn thing and if you need a cellphone, get an old one and use it for its sole purpose: call and text... and a pen is always cheaper, don't forget that either. and you can always borrow one - you just have to ask."

i couldn't say anything. he was right - i had a smartphone with me that i could not use for its smart purposes. the dataroaming was horribly expensive (not in the Enzo-way) and i couldn't use the wifi anywhere, because my smartphone seemed to have a "bad hair" week and decided not to accept any wireless signals at all - which eventually gave me complete freedom for 5 days. there i was with a useless, expensive shit. i just looked at him, at his face, into his playful and yet wise eyes and then to the empty glasses of grappa. i counted 6 - well that's not that bad i thought. my watch read 11 pm. i decided to catch the last train back.

"good decision!" - Enzo reflected when i told him. - "the van is not that comfortable. trust me on that. when occasionally i get too drunk, i sleep there. i call my wife before and tell her that i'm a drunken bastard and don't want to disappoint her seeing me in that condition and just sleep there. she has never complained. ever. you see, this is why i'm willing to pay my life to her. anyway..., coming back here around sometime, my friend?"

i told him that yes, i would love to. summer must be a bit more colorful than this early spring period.

"it is even more lively, Valentino! if you come in the summer and we meet again i'll show you how to bake an egg on the road without any fire! and i will take you to my home and introduce you to my wife and daughter. but if you cannot take your eyes off my daughter, i will seriously kick your ass!" - that laughter came again. - "i mean it, she is 16 and she is really the apple of my eyes. and if you will still have that smartass phone of yours, i will kick your butt for that, too. so do come back and let us have another round of talk and grappas. take care, Valentino, arrivederci!" - and with that he thumped my shoulder for the last time, we shook hands  and then i was off to the train station. again. no strings attached.

thank you, Enzo. thanks for everything - for the day, for the talk, for your thoughts, for the tips on Sorrento and Capri, for your vivid laughter, the grappas, the ciggies and the meal.

születésnapra

mostanában sokat törtem a fejem, mit is adhatnék anyámnak a születésnapjára. ez egyébként nem annyira jellemző rám. mármint, hogy morfondíroznék azon, mivel lepjem meg ilyenkor - vagy úgy általában. inkább az impulzusokra hagyatkozom. az jól szokott elsülni. vagy a rutinra - na ez persze nem jó.
szóval kattogtak odabenn a kerekek, lassabban, gyorsabban, de egész kitartóan. aztán jött a felismerés -  fogmosás közben. egy ideje valahogy ilyenkor vannak revelatív pillanataim, ki érti ezt. jött a felismerés, hogy mire lehet most a leginkább szüksége, amit - ha nem is csak én adom - rajtam keresztül kaphat meg. hát most ez következik.
(lustábbaknak, időhiányban szenvedőknek javaslom, ugorjanak az utolsó bekezdéshez: ott a megfejtés, mindenki másnak hajrá és köszi a betűfalásért.)

az én anyám nem egy rozzant öregasszony, de nem ám! ha ezt esetleg ő nem hinné el magának, vagy megkérdőjelezné, emlékeztetni szoktam rá - amin jó esetben együtt röhögünk. teljességgel fiatal még. ez egy ilyen veleszületett tulajdonsága neki - csak úgy tesz, mintha ő is öregedne, de valójában egy fenét. az élet szeretete olyan szinten van a zsigereiben, hogy azt a legjobb jiddise mámék is megirigyelhetnék. merthogy anyám nem zsidó. illetve ezt azért így mégsem jelenteném ki. egy időben akkora volt a kavarodás a felmenők között, hogy egyáltalán nem csodálkoznék azon, ha kiderülne, egy kicsit mégis. már ha lehet kicsit annak lenni.

anyu gyakorlatilag fékezhetetlen. mindig is úgy élt, hogy neki bizony az egész világ a játszótere, és aki ezt nem fogadja el tőle, annak nyasgem! ez persze nem azt jelenti, hogy akkora egója van, hogy kisebb helyen nem férne el. nem, sőt! egyszerűen csak arról van szó, hogy képes gyakorlatilag minden helyzetben nyitottnak és befogadónak maradni. és kell is neki az impulzus. a vibrálás, a színek, a hús-vér kapcsolatok, az élmények. ezek éltetik. ezek hozzák ki belőle azt, amihez a legjobban ért. de mihez is ért a legjobban?

teremteni és felfedezni például, azokat nagyon tud. újságíróként leginkább erről szólt az élete. műsorokat teremtett, tehetségeket keresett, istápolt - nem egyet, nem kettőt. meglehetősen sikeresek lettek. ráadásul mázlista is volt, mert mindezt már egészen fiatalon elkezdhette, hogy aztán a diadalmenet ölég sokáig ki is tartson. mondanám, hogy fanatikus és megszállott volt a szakmáját illetően, de a helyzet az, hogy egészen egyszerűen lubickolt benne, és amikor irányított is, a zsonglőr könnyedségével tette. semmi görcs, stressz, begyöpösödés. olyan tök normálisan viszonyult ehhez. persze voltak helyzetek, amikor - ha az igazságérzete úgy diktálta - szembeszállt bárkivel. leginkább a hülyeséggel. az nem tartozott a világjátszótérhez, ezért aztán nehezen is birkózott, birkózik meg vele.
fékezhetetlen volt ilyenkor is. nem goromba vagy verbálisan megalázó, hanem metszően intelligens és a lelke minden egyes apró morzsáját beleszórta az ütközetbe. olyan volt, mint az önérzetes gyerek, akit még nem rontott meg a világ mocska. nem is értették sokan - én sem. meg kellett tanulnom, hogy ő még képes és nem szégyell ordítani, toporzékolni. ha indokolt és ha azzal jó irányba fordíthat dolgokat.

itt olyan kis vidám és büszke pocokfejet vág

aztán a szeretéshez is nagyon ért. az én olvasatomban néha túlságosan is. ez az egyik olyan téma, amin jól egymásnak tudunk feszülni. de előnye van itt is: nőként sokkal cizelláltabb ezen a téren. arról, hogy mennyire képes szeretni, valamelyest már írtam az öcsém kapcsán. azt hiszem, azt a fajta feltétlen szeretetet, amit adni tud, otthonról, az édesapjától hozza. a papa ugyanis maga volt a love guru - frankón. egy szem lányába, akit egyébként egészen kis korában, egy új szerelem miatt az édesanyjával együtt elhagyott, beleplántálta mindazt, amit ő csak időszakosan tudott megadni neki. semmi hollywood, de ez végül azért mégis jól sült el.
a papa és anyám nagyon-nagyon ritkán találkoztak, előfordult, hogy évekig nem. leginkább telefonon beszéltek, ha egyáltalán. ok volt a távolság és az új feleség is. de ennek ellenére meg vagyok győződve róla (az ellenkezőjét legalábbis nem állíthatom), hogy olyan karmikus kapcsolat volt köztük, hogy nem is igazán volt szükségük sem azonos térre, sem időre, hogy tudjanak a másikról és érezzék őt. piszok mázlisták! azt hiszem, anyám akkor nőtt föl végleg, amikor nagyapám két éve meghalt és azzal a kapcsolat is megszakadt.

papa, a love guru

ha magamból indulok ki, a legjellemzőbb példa arra, mennyire is tud szeretni, hogy tőlem hároméves korom óta igyekszik elfogadni (és el is fogadja), hogy önjáró vagyok és nem irányíthat engem - ezt ő maga mondta nekem a saját szájával. azért ez egy anyának elég nehéz lehet. (hozzáteszem, ezt a fajta egészséges önzést pont neki köszönhetem.) de lehet-e ennél többet adni bárkinek is? amióta az eszemet tudom, hagyta, hogy botladozzam, felfedezzek, jól-rosszul éljem az életem. szidás és retorziók helyett például akkor is leült velem beszélni, amikor kamaszként rendszeresen pénzt loptam - tőle. később is voltak kisebb-nagyobb zűrjeim, visszatérők is, de ő mindezek ellenére úgy próbált szeretni, hogy ne kallódjak el. jól csinálta.
egyetlen elvárása volt/van velem szemben, amivel persze iszonyatosan magasra is tette a mércét. nem számít, mivel foglalkozom - hogy asztalos vagyok-e, újságíró, vagy éppen utcaseprő -, hogy kivel vagyok, csak élvezzem, tiszta szívből és törekedjem arra, hogy kihozzam magamból a maximumot. hát, ezeket azóta is igyekszem gyakorolni és tanulni. van még mit.

kevés olyan képünk van, ahol ketten vagyunk

játszani is nagyon tud anyám. a játékhoz pedig intelligencia kell. rá aztán tökéletesen igaz a strófa, amit egykor vogáék a schulz gizi c. örökbecsű eposzba szőttek: "szellemi párbajba csak azzal kezdjél fiam, aki e téren nem fegyvertelen." hát ő nem az. néha komolyan nem értem, miért nem erőltette egy kicsit jobban anno azt a színművészetit. mindegy, így viszont bármikor játszhat magának. és szerintem baromira élvezi. mint a kislány, aki az általa szőtt mesék királykisasszonya. szerintem egyébként azért találta ki ezt a játék dolgot, mert különben nagyon unatkozott volna. az agya ugyanis sokkal gyorsabban pörög, mint sokunké. így viszont a játékkal és azzal, hogy szinte bárkit képes abba bevonni, úgy tölti ki a számára üresjáratnak tűnő időt, hogy azt az utolsó milliszekundumig élvezi. irigylésre méltó képesség.

az aggódáshoz is ért, bár pintér árpi édesanyja ebben valószínűleg azért köröket ver rá - elmondása szerint abban ugyanis ő annyira erős, hogy bármikor gond nélkül vállal béraggódást is.

nekem iszonyú mázlim van ám, hogy ilyen klassz dolgokhoz ért jól az anyám. mert így, rajta keresztül ezekbe mind-mind belekóstolhattam. ő meg hagyta, hogy eldöntsem, miből mennyit kérek. ha kérek. ha tukmálta és nem fogadta el, hogy nem kérem, előbb-utóbb biztosan egymásnak ugrottunk. illetve én neki. verbálisan és pszichológiai hadviseléssel. sokszor megbántottam - legutóbb akkor, amikor nemrégiben azt kértem tőle, hogy egy ideig szeretnék egyedül lenni és ha nehéz is, de értse meg, bírja ki, majd én jelentkezem. nem bírta ki, két nap után keresett - én meg rázúdítottam egy jó adag indulatcunamit. szegény, ahogy korábban, szerintem most is pontosan tudta, hogy az indulat nem neki szól - hanem leginkább magamnak.

és hogy miért is írtam le ezt az egészet - ráadásul ilyen hosszan? hát azért, mert ma van a születésnapja, öt nap múlva pedig élete egyik legkomolyabb kalandja vár rá - amit azért szívesen kihagyott volna. megműtik, altatásban, szikével, mindennel - a bit risky business. méghozzá a szemét, mert egy betegség mellékhatásaként jó ideje kettőslátása van, ráadásul a szemmozgató izmai sem igazán tartanak. ez azért elég rendesen átrendezte azt az életminőséget, amit kitalált magának - és amiben a könyveknek és az olvasásnak mint legkedvesebb elfoglaltságának elég markáns szerepe van. szóval megműtik és ettől az én egyébként tényleg nem egy rozzant öregasszony anyám parázik is rendesen. ezt ki is mondta, ami nagy dolog. én meg a fejembe vettem, hogy segítek neki. azzal, hogy arra kérek mindenkit, aki ezt a óriás szóhalmazt elolvasta, írjon neki egy pár biztató szót, sort. e-mailen vagy akár a facebook profiljára is. biztos vagyok benne, hogy örülni fog ennek. vagy a fejemet veszi, amiért ezt az egészet kitaláltam. mindenesetre én most azért viszek neki egy kazal tulipántot, mert azt nagyon szereti - és mert a közelmúltban azt is megtanultam: a virág a legtermészetesebb, színes-szagos-szélesvásznú vidám kis üzenet tud lenni. én meg bírom, ha anyám vidám pocokfejet vág.
ja, és még valami: nem szoktam ilyet kérni, de most mégis - megosztani ér. cseréptörést viszont nem vállalok.

a szokásos videó kiegészítés - ezúttal birthday edition

decisions...

music is breathing

heaven's doors

'97-98, vol. 1

éjjel

könnyek között

kelni félek

derekán a sötétségnek.

ábránd nélkül

messzeségben,

életölő ürességben,

szavak nélkül 

hánykolódni,

vágyak helyett

rimánkodni.

könnyek helyett

szemed fénye

vezessen a messzeségbe.

körforgás

"Mindig lesz, aki vet.
Mindig lesz, aki arat.
Mindig lesz, aki haszonnal elad.
Mindig lesz különbség a teremtett élethez való viszonyaink között.
Mert másként nézi és szereti a hasznát az, aki vet, aki arat, aki haszonnal elad."

húsvét, tojás & more

portré

absztrakt

hatching

belső látkép

májfoltos

union egg

1960

húsvéti passió zene

post balkan beats

képek és hangok

és a zene:

Balkan Reggae Dub & Ska (Vol.1)

lecsó | nekrológ

lecsóról februárban, ráadásul a legnagyobb télben írni nem túl időszerű dolog. hol van ilyenkor paradicsom? hol paprika és egyáltalán: az éltető meleg? ha van is máshol, errefelé masszívan hiánycikk. a meleg, az éltető. pedig a lecsó egyébként hálás téma. hálás, mert egyszerű; mert variálható - mint az eb és az ő szexuális élete -, mert a lecsó kollektív nemzeti sport, vagyis mindenki ért hozzá. de legalábbis hallott már róla. vagy látott ilyet. esetleg készített is már.

én magam tavaly három alkalommal vételeztem lecsót - persze lehet, hogy többször, de erre a háromra jól emlékszem. illetve: ez három teljesen különböző lecsó volt. az első a pastramié. sűrű szaft, csípős kolbászos erősítés, veretes darab. ez itt:

a másodikat a blanchirban ettem. még a készítésébe is belekontárkodtam. bár az is igaz, hogy ott az élményen volt a hangsúly, az pedig jó volt. onnan valamiért csak ilyen képem maradt:

aztán ott volt koszovó, albánia, a kulla és az ő lecsójuk. na, az mindent vitt. serpenyős volt, sparhelten készült és megkockáztatom, hogy életem eddigi legjobb lecsója volt. kukoricalepénnyel, műanyagtányérból, földön ülve. elég menő volt szerintem:

s hogy miért is hoztam elő ezt a lecsó témát most, amikor legfeljebb az előrelátó ultralecsóistáknál van lefagyasztva a mélyhűtőben? pofonegyszerű. azért, mert volt egy lecsó, amit soha nem ehettem. és most már nem is fogok tudni enni. ez végleges - mint ahogy az is, hogy a dinoszauruszok kihaltak.
a lecsó, amit soha nem ehettem, szegeden nem született meg. egészen pontosan szeged-alsóvároson. még pontosabban az apai nagyszüleim házában. pedig születhetett volna, akár ezerszer is. merthogy a nagyszüleim gazdálkodó parasztemberek voltak és az otthoni konyhakert mellett jókora területeket is műveltek. bérbe, haszonba, maguknak. ennél fogva paradicsom, paprika, hagyma, de zsír, kolbász és még szakajtónyi kenyér is akadt mindig. de lecsó nem volt.

nagyanyám nagy háztartást vitt. négy embörre kellett főznie - a férjére és a három fiára. nagyanyám nagyon jó háztartást vitt. parasztosat, okosat, és ha kellett, úriasat. a vályogfalas konyhában szó szerint reggeltől estig ment a sparhelt. ha másért nem, hát vizet melegíteni a mosogatáshoz. a kamrában ott sorjáztak szépen a kolbász és szalámi rudak (nem mindegy), a májasok, a nagysonkák (általában kettő), a befőttek, a savanyúságok és persze a lekvárok is. de a málnaszörpökről sem akarok megfeledkezni, azok is. rend volt a kamrában. rend volt a házban. nagyanyám rendet tartott. mind a százötven centijével. nem volt apelláta, amit akart, az úgy is lett.

illetve volt apelláta. nagyon is volt. az apellátákból lettek aztán később az óriásösszefeszülések. mama kancellárként irányított és ehhez a tisztségéhez fene mód tudott ragaszkodni. hozzá kell tennem, ebbéli minőségében képes volt mindig tökéletesen uralni a helyzetet. legalábbis akkor, amikor nem olyasvalaki mondott nemet neki, szegült ellene, aki hozzá hasonlóan erős akarattal és kellő intelligenciával volt felvértezve. értelmi és érzelmi intelligenciával. mert a mama nagy játékos volt. jó előre fel tudta mérni, kivel áll szemben. a jó stratégák és irányítók sajátossága ez. empátia kell hozzá, ráhangolódás és mindenek előtt intelligencia.

a nagyanyám parasztasszony volt, aki fiatalon eldöntötte, ő már pedig ki akar törni abból a sorból, amibe beleszületett. nincstelenség, háború, államosítás és újrakezdés is nehezítette a dolgát. de megcsinálta. lett tekintélyes ház (százéves, boltíves pincével, diófával), lettek benne szép bútorok, zsűrizett festmények a falon, minden, ami a külsőségben azt mutatta: tisztességes emberek kemény munkával igenis tudnak boldogulni.

nagyanyámnak (és persze nagyapámnak) sikerült, de belekeményedett. az állandó irányítás, a rendtartás egész embert kívánt. ő pedig beleadta magát egészen. csak felengedni felejtett el - de talán nem is látta, tanulta meg soha azt, hogy kell. az a gyanúm, ahogy az istent félte, úgy félte azt is, hogy minden összedől, de legalábbis összekuszálódik, ha lazít, ha a vasakarat mellett úgy általában teret enged az érzelmeinek. mert voltak neki. méghozzá valódiak. örömből is, bánatból is, haragból is, kegyetlen indulatból is. mivel intelligens volt, tudott is velük játszani. játszott is. de ezen a téren nem volt akkora mester. illetve: ha úgy érezte, támadják, hadakozva védekezett. és hát kíméletlenül dekára mérte a szeretetét. adott ő két marékkal, ha volt, de ugyanennyit el is várt. elvárt. számon tartott és elvárt. ezért aztán, csak úgy, nem is lehetett keresni a kegyeit - nem lehetett becsapni.

nagyanyám elképesztően jól főzött. tulajdonképpen abból is élt, háztartásbeli volt - hivatalosan. megrendelésre tésztát készített; most, amikor egyre durvábban keletje van mindennek, ami egy kicsit is autentikus és hozzáértő ember készíti, vagyonokat kereshetne vele. különösen a házi metéltjével. de szerintem még a málnaszörpjével is. meg úgy egyáltalán. amikor majd' két évig szegeden laktam és a fősulira jártam, persze nála voltam kosztos. igazából azt szerette volna, ha náluk is lakom, de abba nem mentem bele. több jó okom is volt rá, az egyik a kutyám, artúr, aki akkora volt, hogy nagyanyám válláig ért, mama pedig kifejezetten viszolygott a kutyáktól - az ekkoráktól különösen. úri dolgom volt - a nagybátyámmal együtt, mert kettőnkre főzött. (fenét, mindig legalább hatemberes adagokat készített, azt mondta, kevesebbre nem tud). úri dolgom volt, mert a kedvenceimet mindig prezentálta. szezontól függően persze. és pénteken szigorúan böjt volt. nagyon erős volt töltött káposztában (házi savanyítás, birsalmával), brassóiban, csúsztatott palacsintában és zsengeborsó levesben. meg gersli levesben is, kolbásszal, tormával. jó, hát nekem igazából ezek voltak a kedvenceim. meg a hájas kiflijei, az üreskalácsa és ha jobban belegondolok, akkor a listára oda kell tennem a töltött csirkéjét és a hamis dobost is.

nagyanyám nem szerette, ha szembeszegülnek vele. tudom, mert gyerekkorom óta tettem. először állítólag háromévesen. amikor a templomban, mise közben, az áhítatos csend alatt megkérdeztem anyámat, mutassa már meg, hol öltöznek a színészek és mikor lesz vége az előadásnak. mama azután már nem akarta, hogy én is elsőáldozzak, bérmálkozzam. mama istenfélő, katolikus asszony volt, nehezen emésztette meg ezt.
szembeszegültem vele akkor is, amikor az öcsémről volt szó - de ezt már megírtam; szembeszegültem vele akkor is, amikor anyámat bántotta volna; és szembeszegültem vele akkor is, amikor tudtam, hogy abban az egyébként tragikus helyzetben nem az övé a döntés joga. akarat feszült akaratnak. aztán a végén, idő múltán persze megbékéltünk. de ő nem felejtett. meg is mondta. megmondta a nyáron, amikor úgy mentem hozzá, hogy tudtam, nagyon beteg. beszélgettünk, elmondta, mivel bántottam meg legutoljára, miért fájt neki. én persze (szokás szerint) kérdőre vontam, hogy miért csak most mondja, miért várt ennyi ideig? aztán bocsánatot kértem és megbeszéltük a dolgot. de a tüske tüske maradt - ezt is ő mondta.

amikor október végén voltunk nála öcsémmel, már nem tudott járni, csak üldögélni. de beszélgetni igen. beszélgettünk. akkor kérdeztem meg tőle, mama, mondja már, hogyhogy nem ettünk lecsót sosem? a válasz profán volt és a maga nemében tele humorral: azért, fiam, mert sosem kultiváltuk. pont, nincs tovább. nem kultiválták, nem ették. így (ott) én sem. mamának sajátos humora volt egyébként. 95-ben vagy 96-ban, amikor szegeden éltem és már volt gurulós málna (persze a kertből), ebédre, desszertnek azt csinált nekünk a nagybátyámmal.  amikor már mindketten végeztünk és elvette előlünk a tányért, megkérdezte, ízlett-e? mondtuk, igen. de nem éreztünk valami furcsát, szokatlant? azt hittem, mama újított valamit (ami egyáltalán nem vallott volna rá, évszázados, jól kitapasztalt receptúrából dolgozott). de nem. trükk volt. az volt a trükk, hogy elárulta: 1987-ben lejárt szavatosságú zselatinnal csinálta nekünk a málnát. merthogy volt még a kamrában pár zacskó és ő nem akarta kidobni. egy percig nem nagyon szólaltunk meg, aztán én mégis: nem félt attól, hogy esetleg megmérgez minket? mire ő: ugyan már, tegnap ettem belőle magam is, lásd semmi bajom! sakk-matt.

december végén igazából már ülni sem nagyon tudott. illetve nehezére esett. beszélgettünk, mondta, kalickának érzi a testét, pedig ő repülne már, mint egy madár. és a kis testével, amit a kór addigra alaposan meggyötört, pont úgy is nézett ki. egy kismadár, aki rabságra van ítélve és nem tehet ellene. február első vasárnapján még egyszer elmentünk hozzá öcsémmel. agóniát láttunk és a morfium diktálta delíriumot. hét hónap. ennyi ideig tartott a haláltusája. kegyetlenül bánt vele a sors. mintha szívószállal szívta volna ki belőle az életet. és mintha nagyanyám a maga 89 évével, tudva ezt, az akaratereje utolsó morzsájával is azon lett volna, hogy ellenszegüljön. hogy megmutassa: még mindig ő a kancellár, aki irányít. persze nem. ezzel is tisztában volt, a halál, az elmúlás nála természetes része volt az életnek. aki égysző mögszületik, az mög is hal - mondogatta. nem a haláltól és az elmúlástól félt. hanem a meghalástól. mert arról nem tudta, milyen. mert tudni akarta. tudni akarta a választ. hát megkapta, de elmondani már nem fogja.

hát ő volt Dobó Rozália, sokaknak Rózsika, nekünk mama

romok még vannak, de lezárult egy korszak. új időszámítás indul és talán tiszta lap is akad. mama meg mosolyoghat és böstöröghet odafent, ha valamit elrontunk, vagy nem úgy csinálunk, ahogy szerinte lönnie köllene. egyébként, hogy pontosan milyen is volt, apám már megírta. benne vannak a nagyszüleim és a szüleim. a nevek nem is érdekesek, de a többi kétségtelenül hiteles lenyomat.

off topic

1979. szeptember 21. péntekre esett. egy csomó minden zajlott aznap is a világban, mint rendesen. volt például napfelkelte (és -nyugta), apály-dagály, sütött a nap, szerintem a szél is fújt és helyenként zápor, zivatar is előfordult nyilván - a jégmezőkön meg ment az élethalál harc a fókák, a jegesmedvék és a kardszárnyú delfinek között. de a clash például aznap egy 23 számból álló (+a 7 a soundcheckre) setlisttel lépett fel new york-ban, a palladiumban, ami aztán őrült nagy koncertté kerekedett. miközben a természet és az emberiség tette a dolgát, idehaza egy kisnagy dolog  történt: világra jött az öcsém. a születésnapomra kaptam (a nemlétező családi legendárium szerint tulajdonképpen magamnak rendeltem őt, hogy ötévesen ne unatkozzam tovább), bár így két héttel beelőzte a dátumot.

Máté - így hívják a nulladik perctől fogva; és mivel a nulladik perctől fogva így hívják, mert a szüleim ezt már jóval korábban, eleve elrendelték neki, szegénynek később szembesülnie kellett a ténnyel, hogy érkezése pont a névnapjára esett. pech. illetve nem: mert ha akarja, váltogathatja, mit akar éppen ünnepelni; és ha olyanja lenne, aznapra mindenkitől két ajándékot kérhetne - mert megtehetné. de nem teszi, mert nem olyan.

hogy akkor mégis milyen? olyan, akinek gyakorlatilag az első pillanattól fogva előbb a túlélésről, aztán a tűrésről, a türelemről, a kívülállásról, az elfogadásról és a kitartásról szól az élete. kibontom, mert ez így nyilván nem teljesen érthető...

szóval ő egy igen különleges krapeknek született. amiből bennem eleinte az csapódott le, hogy mostantól aztán tényleg nem fogok unatkozni (azért unatkoztam egyébként, mert addig jóformán csak a felnőttekkel értettem meg magam, ők érdekeltek, rájuk voltam kíváncsi, a korosztályom nem annyira kötött le; mázlim volt, a szüleim elég jó művész és intellektuális körökben mozogtak, úgyhogy volt kivel diskurálnom - de hát ők mégiscsak felnőttek voltak). az öcsém viszont, attól fogva, hogy a mózes kosárban hazahozták, a szórakoztatás helyett egészen mást adott nekem. felelősséget instant, nagy dózisban. félreérthetetlenül jelezte, hogy ha már felnőttekkel értekezem, ideje is úgy viselkednem.

nagyon egyszerű és mellbevágó módszert alkalmazott: beteg volt. pontosabban: fogyatékkal született. még pontosabban: nyitott szájpadlással. aki laikus, nem találkozik ilyesmivel, általában rögtön visszakérdez, hogy ez a nyúlszáj? nem, nem az. ez az, amikor valakinek nincs szájpadlása, és így a nyelő-, és a légzőjáratai gyakorlatilag nem különülnek el.
hogy ez mit jelent? például azt, hogy minden egyes etetés potenciális fulladásveszéllyel járt. éppúgy, ahogy az alvás is. úgyhogy miután már magától is mozogni tudott, az én "feladatom" lett, hogy éjszakánként figyeljem, nem fordul-e a hátára. azt nem lehetett neki, mert akkor nem igazán kapott levegőt és abba ugye viszonylag nagy százalékban bele lehet halni. és akkor figyeltem őt, és megtanultam éberen aludni.
aztán azt is jelenti, hogy nyitott szájpadlással beszélni sem lehet - merthogy a hangképzéshez ugye üreg is kell többek között. és akkor figyeltem őt és megpróbáltam kitalálni, mit szeretne mondani.
aztán azt is jelenti, hogy az ember hallójáratai sem úgy fejlődnek, mint "normális esetben", mondjuk, nincsenek is, és ezzel máris megvan az újabb hendikep. és akkor figyeltem őt, hogy miként próbálja úgy befogadni a világot, hogy nem, vagy csak alig hall belőle.

tök aranyos kis kölyök volt, elképesztően jó sérózattal

ötéves koráig négy műtéten esett át; az elsőnél még egyéves sem volt - akkor szájpadlást preparáltak neki; aztán jött a következő, a garatszűkítés; a harmadik egy könnyedebb orrmandula műtét volt, hogy lazítsa a sort, a negyedik pedig egy újabb preparálás: ezúttal hallójáratokat kapott.
kínozták, szabdalták és varrták szegényt, ő pedig, amilyen kis tökmag volt, olyan szívósan tűrt - elvégre az élete volt a tét, illetve: az, hogy majd lehessen "normális" élete.

ugyan a fizikai megpróbáltatásai ettől fogva fokozatosan csökkentek, de jött helyettük más, amire egy gyerek talán még kevésbé van felkészülve - ha egyáltalán;
elsőként mindjárt egy masszívan övön aluli ütés, ráadásul családon belülről. apai nagyszüleim ugyanis azt gondolták és javasolták apáméknak, hogy mivel a gyerek fogyatékos (az ő szóhasználatukban: nyomorék - hiába, a paraszti lét és az érzelmi intelligencia nem feltétlenül járnak kéz a kézben), adják is őt inkább intézetbe, odavaló, ott jobb helye lesz - és ami még fontosabb: addig sem kell szégyenkezniük miatta. mert szégyenként élték meg, hogy az öcsém olyan, amilyen.
akkor, ott valami menthetetlenül eltörött anyámban, apámban, bennem; azon túl, hogy ép ésszel nem lehetett felfogni ezt a "javaslatot", olyan állóháborút alakított ki a két család között, aminek a gyökerei a szív legmélyebb bugyraiba is beásták magukat - ezt kár lenne tagadni, az ember gyarló. anyám évtizedekig nem tette a lábát a szegedi házba, sokáig nem engedte, hogy az öcsém velünk jöjjön, ha mentünk (mert menni kellett, apám a maga szorongásos módján felnőttként is félte nagyanyámat), én pedig a magam részéről előbb viszonylag durván kiosztottam a nagyszüleimet, aztán legalább másfél évig nem voltam hajlandó beszélni velük és kerültem őket, mint a leprásokat.

a nagyszüleim persze sosem mondták azt, hogy sajnálják a dolgot, nem kértek elnézést sem a szüleimtől, sem az öcsémtől - és ez vélhetően most már így is marad. (az egész tragikomédiája, hogy az öcsém külsőre és belsőleg is sokkal inkább hasonlít apámra, aki pedig a három fia közül mindig is nagyanyám legféltettebb kincse volt, és akit gyilkosan számonkérő szeretetével elmart maga mellől, és akinek így a kisebbik fiát is kilométerekre taszította; a tragikomédia tragikuma, hogy az öcsém, ahogy apám is, mindezt képes volt megbocsátani neki - hiába, a fizikai szenvedések, úgy látszik, tényleg árnyaltabbá teszik az ember lelkét)

a következő próbatétel immár a szocializálódás terén várta öcsémet. merthogy beszélni jóformán csak ötévesen kezdhetett, illetve hallókészülék nélkül akkor sem boldogult - nagyon sokáig nem. a nyolcvanas évek elején, közepén vagyunk, az akkori fejlettségi szinten... minden este elemtöltés, két szett is, biztos, ami biztos, "hagyjuk hosszúra a gyerek haját, az legalább egy kicsit takarja, vigyázz rá kisfiam, nem kerülhet víz bele, ha túlságosan felhangosítod, akkor sípolni fog, és begerjed..." hát, így kellett volna neki beilleszkednie a gyerekközösségbe.
de az öcsém más utat választott. miközben iszonyatos tempóban igyekezett behozni azt a kommunikációs és verbális lemaradást, amivel indult, rájött, hogy ha teremt magának egy saját világot, abban biztosan nem fogja piszkálni senki - még én sem, akinek pedig egy időben az volt a kedvenc szórakozása, hogy súlyzónak használtam, amit ő, mint később elmondta, nagyon utált.
szóval más utat választott: visszavonhatatlanul rákattant a természetre (a bogarakra, lepkékre, halakra, mindenre, ami mozgott) és rajzolni kezdett; megörökítette mindazt, amit a napközben összegyűjtögetett magának. és hamar kiderült, hogy amit tud, az minden, csak nem átlagos (annyira, hogy 14 éves sem volt, amikor a természetrajzaiból kiállítást rendezett neki a suli);
fogta, és kizárta magából a világot, bekapcsolta a fejében a csend hangjait és átadta magát az alkotásnak - én meg csak néztem és egyre azon tűnődtem, hogy az istenben lehet ez a vézna kis ember (mert az volt, válogatós és alig evett), akinek ráadásul tényleg ott van a seggén a tojáshéj, már most ennyire elhivatott és tehetséges? aztán szép lassan megértettem: ő így fejezi ki magát, így tudja igazán kifejezni magát.

amikor kiskamaszként, kamaszként nem bogarak, lepkék vagy halak után kajtatott (mert megszállott akvarista és horgász lett belőle - mindkettőhöz volt némi közöm...), akkor olvasott. rengeteget. szépen építgette a maga lexikális tudását (amit mára könyvtár szintűre fejlesztett) és teremtett magának egy újabb világot: a fantázia világát. amiben jól és otthon érzi magát. amikor apám ötvenéves lett, írt neki egy novellát: a színek háborúja, ez volt a címe. a keresztapám (aki színész/rendező és emellett roppant nehéz természetű ember, olyan nehéz, hogy még maga is nehezen viseli el magát már régóta) épp nálunk volt, elkérte, hogy az ő ajándéka akkor az lesz, hogy színészileg interpretálja. nem tudta. elkezdte olvasni, és úgy az egyharmadánál sírva fakadt - ő, aki egyébként világ életében vagy elbohóckodta, elpojácáskodta az érzelmeit vagy káromkodva, ordítva adta ki azokat. az öcsém ugyanis színekbe rendezve megírta, milyen is gyerekkora óta a világa és miért nem érti, hogy az emberek nem képesek odafigyelni egymásra, az állatok pedig miért képesek. beégett a jelenet az agyamba, kitörölhetetlenül - katarzis volt, közösségi katarzis, bár apám a kezét tördelte, az ujját harapdálta és hamiskásan mosolygott, ahelyett, hogy merte volna igazán átadni magát, pedig ő aztán pontosan tudta, hogy ez az egész helyzet miről szól. anyám persze szabad folyást engedett az érzelmeinek, de hát ő mindig is extrovertált volt és az is marad, amíg világ a világ.

aztán amikor a gimnázium után az öcsém az egyetemre került (amit immár magát tökéletesen felvértezve, nemcsak, hogy summa cum laude, de egyenesen köztársasági ösztöndíjjal és elismeréssel végzett, mert addigra a fizikai világban is megtalálta a magának való közeget, amiben otthonosan mozoghatott), beteljesítette a maga által lerakott és építgetett utat. kertészmérnök, kutató és tanár lett - az a vézna kis tökmag, aki élete első öt évében több fizikai fájdalmat élt át, mint örömöt; akit éveken át vattaburokba ágyazott a csend; aki zokszó nélkül, a rajzaival és a szelídségével nyújtott békejobbot és állította maga mellé a nagyszüleit, akik pedig képes lettek volna lemondani róla és voltaképpen megtagadták őt.
szóval a tökmag - aki a dolgok rendje és módja szerint már rég nagyobb és erősebb is, mint én, nem is tudnék súlyzózni vele - immár szaktekintély, tisztelik és szeretik a diákjai és az egyetem komoly megbecsülésnek örvendő adjunktusai és egyéb, fura latin nevekkel, meg címekkel illetett professzorai.

nincs sok közös képünk, ez az egyik

és ezt az egészet most mind azért írtam le, mert éppen ma délután védte meg a doktori címét (a disszertáció címe: TÁPTALAJ KIEGÉSZÍTŐK MORFOLÓGIAI, ANATÓMIAI ÉS FIZIOLÓGIAI HATÁSAI SORBUS TAXONOK MIKROSZAPORÍTÁSA SORÁN - bármit is jelentsen ez, pedig olvastam az angol változatát is), valóra váltva ezzel a nagyszülei és a szülei álmát: a családból elsőként szerezve tudományos fokozatot. ő, a csenevész kis tökmag ennyi év kitartása és munkája után (nekem) frankón bebizonyította, hogy a tehetség és az élet valóban képes utat törni magának. én pedig ezért a legnagyobb tisztelettel nézek fel rá - és nem csak azért, mert történetesen magasabb nálam.

ps.: ha belátható időn belül nem jelentkezem újabb poszttal, az azért lehet, mert az öcsém kitekerte a nyakamat - neki ugyanis nem szóltam előre erről az írásról...

pps.: amikor megbeszéltük, hogy elmegyek a védésére (merthogy nyilvános), egyet kért tőlem - félig komolyan, félig viccesen. hogy ne csináljak botrányt. ismer... úgyhogy készítettem néhány fotót, videót, aztán ráültem a kezemre és ugyanazt tettem, mint amikor még kis tökmag volt: figyeltem.

ÖM PhD - hogy, hogy nem: végül summa cum laude lett ez is

szinesztézia: érezd és edd

nemrég érdekes eseményre mehettem el, illatok és ételek harmonizálása volt az apropó. egy show-t megelőzően tesztelhettem, milyen, amikor a kritikus és a séf együtt alkot. közvetlen közelről, a konyhában – ott, ahová kívülállót munkaidőben a legritkább esetben engednek be. többszörösen is élmény volt.

a kezdeményezés jó, mások is átvehetnék. lehetne például festmények, színek, filmek, zenék, de akár képzőművészeti alkotások ihlette menüsorokat is kreálni. ez olyan újszerű irányt mutatna, ami akkor is megragadja az ember figyelmét, ha az ingerküszöbe történetesen a mount everest környékén jár. emellett pedig felrázná a tespedésből a helyenként elkényelmesedő, gasztronómiában érdekelt hölgyeket és urakat. ezzel pedig mindenki jól járna.

chandler burr, a nyt parfümkritikusa és andreas mensch séf
(baloldalon a könyörtelen intrúder: egy mikfron)

karamellizált, eperzselés briós, félig sült briós és
rusztikus baguette, mellé francia vaj és sóvirág
(a parfüm: bois farine | l’artisan)

belon osztrigából, angol uborkából készült tatár,
tengeri sün espuma és tengeri alga majonézzel
(a parfüm: sel de vétiver | the different company)

tonhal, lime, citrom, mandarin, grépfrút
és fügéből, valamint ananászból készített tatár
(a parfüm: i am king | sean john)

kétféleképpen – naranccsal illetve kurkumával – elkészített
fürj rösztivel, gyömbéres, reszelt répával,
sáfrányba és fahéjba mártott vadalmával
(a parfüm: l'eau de tarocco | diptyque)

borsos, bourbon vanília mousse bergamott, barack és
fekete szeder zselével, vattacukorral, gyümölcstatárral
(a parfüm: angel | thierry mugler)

a zene pedig:
fricska, vogue, psb, robbie

sörgyári carpaccio

bár a cím utalhatna arra is, ez most mégsem egy kulináris bejegyzés - vagyis hát csak egy kicsit; olyan helyen jártam ma, ami egyszerre szürreális, torz mementója a 20. század torz középkorának, hátborzongató és félelmetesen szép is; egy 16 km-es pincerendszer az ország egyik legnagyobb sörgyára alatt, 10-15 méteres mélységben; 16 km sötétség, beton, csákány vájta járatok, penész és történelem. kőkemény, realista rozsdatemető.

ha valaki fantáziát látna benne, pénzt tenne bele és még a gyár is ráállna a dologra, az egyik legütősebb hely lehetne a városban - mondjuk egy új, földalatti camden town. az esély erre persze iszonyatosan kicsi. íme képekben, amit láttam, mert nem tartanak tárlatvezetést, ráadásul a teljesen kihasználatlanul rohadó katakomba rendszer bejárása nagyjából 4 óra - 12 fokban, nyákban, sötétben, agyagban.

barlanglakás a pincerendszerhez vezető úton - használták is

akár a tomb raider vagy a gyűrűk ura egyik jelenetéül is
szolgálhatna, csak a maglódi útig kell menni érte

segít, ha baj van

nyomaszó, az biztos

csakis a piros pöttyös az igazi - itt most azért, mert tartják
a betonnal megerősített mennyezeti boltívet

mementó - a fotó erősen termékmegjelenést tartalmaz
(felhívnám a figyelmet a már évek óta nem létező kőbányai
márka update: sörgyár képviseletében felvonuló üvegekre)

20. századi kheopsz hieroglif fal
(igen, de ezt vájárok avagy bányászok vésték csákánnyal
és ez ad ilyen szép mintázatot)

egyértelmű irány

nagy volt a nyomás, de az óra még bírja, a vas viszont már
elfáradt eléggé

szellőző nyílás - az ott fent a külvilág egy szelete

rozsdapiton - nem tudom, az óriáskígyók meddig élnek,
ez állítólag még 20 éves sincs, de már döglött, mint az
indián ló

gasztro vonatkozás: nagyban megy a gombatermesztés
a föld alatt, avagy: gazdálkodj underground

itt meg viszik a... zsákokat halomban

újabb gasztro vonatkozás: ezen a csövön keresztül hömpölyög
szüntelen a gyár és a palackozó között a 4 fokosra lehűtött sör
(hogy milyen, azt nem tudom, nem vagyok sörös)

az ultipartinak vége, hazamentek a srácok - viszont mindent
úgy hagytak; nagyjából 10 évvel ezelőtt...

azt hiszem, ennél a saroknál bajban lenne a volt miniszterelnök
(vagy megemberelné magát és tökösen kicsapná a szót,
hogy csak úgy szisszenne az agyag a talpak alatt)

aggtelekre cseppkőért? frászt, van itt is! jó, ezek sokkal
vékonyabbak, furán is néznek ki, de a miénk!

11 méter magas és 1000 köbméter beton feszül a kövek között

íme, így néz ki egy kb. 20 éves, elmeszesedett sörösláda
(biztos nem evett elég halat vagy omega 3-at)

a zene adja magát, itt akár még godzilla is elférne,
akkora a pincerendszer

ezt pedig azért, mert a föld alatti jelenetek egy részét

itt forgatták, a maglódi út alatt, yesokédollár