Máté - így hívják a nulladik perctől fogva; és mivel a nulladik perctől fogva így hívják, mert a szüleim ezt már jóval korábban, eleve elrendelték neki, szegénynek később szembesülnie kellett a ténnyel, hogy érkezése pont a névnapjára esett. pech. illetve nem: mert ha akarja, váltogathatja, mit akar éppen ünnepelni; és ha olyanja lenne, aznapra mindenkitől két ajándékot kérhetne - mert megtehetné. de nem teszi, mert nem olyan.
hogy akkor mégis milyen? olyan, akinek gyakorlatilag az első pillanattól fogva előbb a túlélésről, aztán a tűrésről, a türelemről, a kívülállásról, az elfogadásról és a kitartásról szól az élete. kibontom, mert ez így nyilván nem teljesen érthető...
szóval ő egy igen különleges krapeknek született. amiből bennem eleinte az csapódott le, hogy mostantól aztán tényleg nem fogok unatkozni (azért unatkoztam egyébként, mert addig jóformán csak a felnőttekkel értettem meg magam, ők érdekeltek, rájuk voltam kíváncsi, a korosztályom nem annyira kötött le; mázlim volt, a szüleim elég jó művész és intellektuális körökben mozogtak, úgyhogy volt kivel diskurálnom - de hát ők mégiscsak felnőttek voltak). az öcsém viszont, attól fogva, hogy a mózes kosárban hazahozták, a szórakoztatás helyett egészen mást adott nekem. felelősséget instant, nagy dózisban. félreérthetetlenül jelezte, hogy ha már felnőttekkel értekezem, ideje is úgy viselkednem.
nagyon egyszerű és mellbevágó módszert alkalmazott: beteg volt. pontosabban: fogyatékkal született. még pontosabban: nyitott szájpadlással. aki laikus, nem találkozik ilyesmivel, általában rögtön visszakérdez, hogy ez a nyúlszáj? nem, nem az. ez az, amikor valakinek nincs szájpadlása, és így a nyelő-, és a légzőjáratai gyakorlatilag nem különülnek el.
hogy ez mit jelent? például azt, hogy minden egyes etetés potenciális fulladásveszéllyel járt. éppúgy, ahogy az alvás is. úgyhogy miután már magától is mozogni tudott, az én "feladatom" lett, hogy éjszakánként figyeljem, nem fordul-e a hátára. azt nem lehetett neki, mert akkor nem igazán kapott levegőt és abba ugye viszonylag nagy százalékban bele lehet halni. és akkor figyeltem őt, és megtanultam éberen aludni.
aztán azt is jelenti, hogy nyitott szájpadlással beszélni sem lehet - merthogy a hangképzéshez ugye üreg is kell többek között. és akkor figyeltem őt és megpróbáltam kitalálni, mit szeretne mondani.
aztán azt is jelenti, hogy az ember hallójáratai sem úgy fejlődnek, mint "normális esetben", mondjuk, nincsenek is, és ezzel máris megvan az újabb hendikep. és akkor figyeltem őt, hogy miként próbálja úgy befogadni a világot, hogy nem, vagy csak alig hall belőle.
 |
| tök aranyos kis kölyök volt, elképesztően jó sérózattal |
ötéves koráig négy műtéten esett át; az elsőnél még egyéves sem volt - akkor szájpadlást preparáltak neki; aztán jött a következő, a garatszűkítés; a harmadik egy könnyedebb orrmandula műtét volt, hogy lazítsa a sort, a negyedik pedig egy újabb preparálás: ezúttal hallójáratokat kapott.
kínozták, szabdalták és varrták szegényt, ő pedig, amilyen kis tökmag volt, olyan szívósan tűrt - elvégre az élete volt a tét, illetve: az, hogy majd lehessen "normális" élete.
ugyan a fizikai megpróbáltatásai ettől fogva fokozatosan csökkentek, de jött helyettük más, amire egy gyerek talán még kevésbé van felkészülve - ha egyáltalán;
elsőként mindjárt egy masszívan övön aluli ütés, ráadásul családon belülről. apai nagyszüleim ugyanis azt gondolták és javasolták apáméknak, hogy mivel a gyerek fogyatékos (az ő szóhasználatukban: nyomorék - hiába, a paraszti lét és az érzelmi intelligencia nem feltétlenül járnak kéz a kézben), adják is őt inkább intézetbe, odavaló, ott jobb helye lesz - és ami még fontosabb: addig sem kell szégyenkezniük miatta. mert szégyenként élték meg, hogy az öcsém olyan, amilyen.
akkor, ott valami menthetetlenül eltörött anyámban, apámban, bennem; azon túl, hogy ép ésszel nem lehetett felfogni ezt a "javaslatot", olyan állóháborút alakított ki a két család között, aminek a gyökerei a szív legmélyebb bugyraiba is beásták magukat - ezt kár lenne tagadni, az ember gyarló. anyám évtizedekig nem tette a lábát a szegedi házba, sokáig nem engedte, hogy az öcsém velünk jöjjön, ha mentünk (mert menni kellett, apám a maga szorongásos módján felnőttként is félte nagyanyámat), én pedig a magam részéről előbb viszonylag durván kiosztottam a nagyszüleimet, aztán legalább másfél évig nem voltam hajlandó beszélni velük és kerültem őket, mint a leprásokat.
a nagyszüleim persze sosem mondták azt, hogy sajnálják a dolgot, nem kértek elnézést sem a szüleimtől, sem az öcsémtől - és ez vélhetően most már így is marad. (az egész tragikomédiája, hogy az öcsém külsőre és belsőleg is sokkal inkább hasonlít apámra, aki pedig a három fia közül mindig is nagyanyám legféltettebb kincse volt, és akit gyilkosan számonkérő szeretetével elmart maga mellől, és akinek így a kisebbik fiát is kilométerekre taszította; a tragikomédia tragikuma, hogy az öcsém, ahogy apám is, mindezt képes volt megbocsátani neki - hiába, a fizikai szenvedések, úgy látszik, tényleg árnyaltabbá teszik az ember lelkét)
a következő próbatétel immár a szocializálódás terén várta öcsémet. merthogy beszélni jóformán csak ötévesen kezdhetett, illetve hallókészülék nélkül akkor sem boldogult - nagyon sokáig nem. a nyolcvanas évek elején, közepén vagyunk, az akkori fejlettségi szinten... minden este elemtöltés, két szett is, biztos, ami biztos, "hagyjuk hosszúra a gyerek haját, az legalább egy kicsit takarja, vigyázz rá kisfiam, nem kerülhet víz bele, ha túlságosan felhangosítod, akkor sípolni fog, és begerjed..." hát, így kellett volna neki beilleszkednie a gyerekközösségbe.
de az öcsém más utat választott. miközben iszonyatos tempóban igyekezett behozni azt a kommunikációs és verbális lemaradást, amivel indult, rájött, hogy ha teremt magának egy saját világot, abban biztosan nem fogja piszkálni senki - még én sem, akinek pedig egy időben az volt a kedvenc szórakozása, hogy súlyzónak használtam, amit ő, mint később elmondta, nagyon utált.
szóval más utat választott: visszavonhatatlanul rákattant a természetre (a bogarakra, lepkékre, halakra, mindenre, ami mozgott) és rajzolni kezdett; megörökítette mindazt, amit a napközben összegyűjtögetett magának. és hamar kiderült, hogy amit tud, az minden, csak nem átlagos (annyira, hogy 14 éves sem volt, amikor a természetrajzaiból kiállítást rendezett neki a suli);
fogta, és kizárta magából a világot, bekapcsolta a fejében a csend hangjait és átadta magát az alkotásnak - én meg csak néztem és egyre azon tűnődtem, hogy az istenben lehet ez a vézna kis ember (mert az volt, válogatós és alig evett), akinek ráadásul tényleg ott van a seggén a tojáshéj, már most ennyire elhivatott és tehetséges? aztán szép lassan megértettem: ő így fejezi ki magát, így tudja igazán kifejezni magát.
amikor kiskamaszként, kamaszként nem bogarak, lepkék vagy halak után kajtatott (mert megszállott akvarista és horgász lett belőle - mindkettőhöz volt némi közöm...), akkor olvasott. rengeteget. szépen építgette a maga lexikális tudását (amit mára könyvtár szintűre fejlesztett) és teremtett magának egy újabb világot: a fantázia világát. amiben jól és otthon érzi magát. amikor apám ötvenéves lett, írt neki egy novellát: a színek háborúja, ez volt a címe. a keresztapám (aki színész/rendező és emellett roppant nehéz természetű ember, olyan nehéz, hogy még maga is nehezen viseli el magát már régóta) épp nálunk volt, elkérte, hogy az ő ajándéka akkor az lesz, hogy színészileg interpretálja. nem tudta. elkezdte olvasni, és úgy az egyharmadánál sírva fakadt - ő, aki egyébként világ életében vagy elbohóckodta, elpojácáskodta az érzelmeit vagy káromkodva, ordítva adta ki azokat. az öcsém ugyanis színekbe rendezve megírta, milyen is gyerekkora óta a világa és miért nem érti, hogy az emberek nem képesek odafigyelni egymásra, az állatok pedig miért képesek. beégett a jelenet az agyamba, kitörölhetetlenül - katarzis volt, közösségi katarzis, bár apám a kezét tördelte, az ujját harapdálta és hamiskásan mosolygott, ahelyett, hogy merte volna igazán átadni magát, pedig ő aztán pontosan tudta, hogy ez az egész helyzet miről szól. anyám persze szabad folyást engedett az érzelmeinek, de hát ő mindig is extrovertált volt és az is marad, amíg világ a világ.
aztán amikor a gimnázium után az öcsém az egyetemre került (amit immár magát tökéletesen felvértezve, nemcsak, hogy summa cum laude, de egyenesen köztársasági ösztöndíjjal és elismeréssel végzett, mert addigra a fizikai világban is megtalálta a magának való közeget, amiben otthonosan mozoghatott), beteljesítette a maga által lerakott és építgetett utat. kertészmérnök, kutató és tanár lett - az a vézna kis tökmag, aki élete első öt évében több fizikai fájdalmat élt át, mint örömöt; akit éveken át vattaburokba ágyazott a csend; aki zokszó nélkül, a rajzaival és a szelídségével nyújtott békejobbot és állította maga mellé a nagyszüleit, akik pedig képes lettek volna lemondani róla és voltaképpen megtagadták őt.
szóval a tökmag - aki a dolgok rendje és módja szerint már rég nagyobb és erősebb is, mint én, nem is tudnék súlyzózni vele - immár szaktekintély, tisztelik és szeretik a diákjai és az egyetem komoly megbecsülésnek örvendő adjunktusai és egyéb, fura latin nevekkel, meg címekkel illetett professzorai.
 |
| nincs sok közös képünk, ez az egyik |
és ezt az egészet most mind azért írtam le, mert éppen ma délután védte meg a doktori címét (a disszertáció címe: TÁPTALAJ KIEGÉSZÍTŐK MORFOLÓGIAI, ANATÓMIAI ÉS FIZIOLÓGIAI HATÁSAI SORBUS TAXONOK MIKROSZAPORÍTÁSA SORÁN - bármit is jelentsen ez, pedig olvastam az angol változatát is), valóra váltva ezzel a nagyszülei és a szülei álmát: a családból elsőként szerezve tudományos fokozatot. ő, a csenevész kis tökmag ennyi év kitartása és munkája után (nekem) frankón bebizonyította, hogy a tehetség és az élet valóban képes utat törni magának. én pedig ezért a legnagyobb tisztelettel nézek fel rá - és nem csak azért, mert történetesen magasabb nálam.
ps.: ha belátható időn belül nem jelentkezem újabb poszttal, az azért lehet, mert az öcsém kitekerte a nyakamat - neki ugyanis nem szóltam előre erről az írásról...
|
pps.: amikor megbeszéltük, hogy elmegyek a védésére (merthogy nyilvános), egyet kért tőlem - félig komolyan, félig viccesen. hogy ne csináljak botrányt. ismer... úgyhogy készítettem néhány fotót, videót, aztán ráültem a kezemre és ugyanazt tettem, mint amikor még kis tökmag volt: figyeltem.
 |
| ÖM PhD - hogy, hogy nem: végül summa cum laude lett ez is |
