a tökfőzelék és én

amióta az eszemet tudom, két főzelékfélével ki lehetett kergetni a világból. az egyik a finomfőzelék, amit a mai napig nem állhatok - legalábbis a "hagyományos", menza kompatibilis verzió szerint. ebben ugye vastagabb a rántás, mint tisztességes falazásban a misung réteg. ami viszont igazán kiborít - és erre egy egész teóriát építettem fel -, az a benne lévő alkotóelemek (értsd leginkább répa, gyökér és karalábé) alakja. kocka!!! könyörgöm, miért? szerintem tök természetellenes! na, ezért nem is vagyok hajlandó megenni ezt a verziót. kockarépa ugyan nem kerül az én számba, az fix. még mit nem, hogy előrehozzam vele az armageddont?!

igen, sz@r a kép, de csak a telefonom volt nálam, az meg nem okos

a másik a tökfőzelék. nem tudom megmondani, honnan, miért alakult ki bennem averzió vele szemben, de tény: 21 éves koromig ezt is képtelen voltam megenni. aztán szegedre költöztem és a fősuli mellett nagyanyámnál lettem kosztos. mama pedig világbajnok főzésben. hamisítatlan parasztasszony, aki az egész életét a vályogfalból tapasztott konyhában töltötte - vagy a konyhakertben, ill. a családi földeken. szóval mama kosztosa lettem és amikor válogatni akartam volna az ételek között, villámgyorsan helyretett: vagy megeszem, vagy nincs más. (ez utóbbi persze nem volt igaz, a jó kis hűvös kamrában mindig lógott kolbász, szalámi, sonka, nem is beszélve a befőtt készletekről.) elég katonás érvelés, de hát mama mindig is szeretett irányítani. ez egyébként azért is vicces, mert a férje mellett három fia volt és a maga alig 150 centijével mindennek mondható, csak tekintélyt parancsoló termetűnek nem.

szóval így nyár derekán jött a tökfőzelék szezon, én meg megszerettem a mama féle verziót. szegeden a kapor mellett paprikát is tesznek a (vékony, nagyon vékony) rántásba és összességében majdnem leveses az állaga. zseniális - különösen azokkal az oldalasokkal, amiket mama kínált mellé, balkézbe valónak. na, ott eldőlt, hogy a tökfőzelék ezentúl ott lesz a "nyári kedvencek" listámon. méghozzá hidegen, mert szerintem úgy még koncentráltabban jönnek elő belőle az ízek.

mindez azért jutott eszembe, mert anyám - aki soha nem volt konyhatündér, viszont improvizálásban nagyon progresszív - újabban egyre nagyobb elánnal és egyre jobban főzöget. nekünk, az öcsémmel, amikor megyünk hozzá. és néhány hete újra itt a főzelék szezon. anyu pedig készít. tököt. de másképp, mint nagyanyám. azt mondja, ő a bächer féle vonalat kultiválja (ami kis lódítás, feltéve, hogy igaz, hogy a mester valójában ecetesen-cukrosan készíti...). szóval anyu kaprosan, viszont joghurttal csinálja és ettől az egész olyan franciásan könnyed lesz. a franciákban pedig kaja terén meg lehet bízni, ugye. anyám meg, amióta az eszemet tudom, frankomán, úgyhogy benne is meg lehet bízni, ugye. jó ez a verzió - nekem a gourmet óta a pataki cukrászda kapros fehér-csokoládé fagyija jut eszembe róla. annyira jó, hogy legutóbb egy ültő helyemben felfaltam a családi adagot... ma nem, ma disztingváltam. de így is elfogyott. nagyon jól passzolt mellé a bazsalikomos, enyhén fűszerezett natúr csirkemell (nem szétklopfolva, hanem rendesen, rostosan) és a rosé.

a főzelék hideg volt, a csirke gőzölgően meleg, a rosé pedig, amolyan ötödik elemként, emelkedettebbé tette az összhangot. harmonia caelestis az asztalon, bisztrósítva, ami funky - ez volt az érzésem.

szerintem passzol ide ez a zene. have fun and be menő: have tökfőzelék!

új kedvencem lett

alapvetően rizlinges vagyok, meg blanc-os, illetve pinot gris-s. nyáron mindhárom szívesen látott és fogyasztott vendég nálam. a traminivel eddig, ha nem is hadilábon álltam, de volt köztünk minima három lépés távolság – vagy ütőtávnyi, ha úgy tetszik. a korábbi élményeim alapján túl sok volt nekem a buké, túl kerekded benne minden, olyan nagyon-nagyon szabályos. azt meg valahogy sosem csíptem.

aztán egy hete beütött a ménkű. a blanchirban voltam, nagyon jó társaságban, és fehér borok voltak terítéken. ismerkedtünk: a borok velünk, mi velük - szerintem mi jobban jöttünk ki a dologból. már túl voltunk a szőlőfajták listázásán, az egyes karakterek leírásán, oldódott a társaság, beindult a kellemes zsizsegés, és amikor sor feléhez értünk, jött a tramini. pannonhalmáról, 2010-ből. és akkor hirtelen új értelmet nyert számomra ez a fajta. olyan volt, mint a legfinomabb nő, aki azonnal elveszi az ember eszét. aki miatt képesek vagyunk mindent hátrahagyni, csak hogy a miénk lehessen. aki az első pillanattól fogva buja – de nem közönséges –, bestiális és úgy szexi, ahogy van.

ebben a borban történetesen a rózsaszínbe hajló színével, virágos, rózsás illatával és finoman savas, körtés ízével, ami a csekély maradék cukornak köszönhetően elnyújtott élvezetben részesítette az ízlelőbimbókat. ők meg baromira hálásak voltak ezért. nem csoda, a két test (a boré és a nyelvet borító, gusztáló párnácskáké) úgy fonódott össze, mintha csakis erre lett volna teremtve mindkettő. szóval idén nyárra új kedvencem lett, akit ráadásul, ha éppen nem kettesben akarnám tölteni vele az estét, az ázsiai konyha remekei és a fúziós ételek mellé is felvonultathatok a kísérőmként. akkor mehetünk, drágám? kipróbálhatnánk az új asztalt...

blind date vs vakteszt

blind date, azaz vakrandi. amikor két embert úgy próbálnak meg összehozni az ismerősök, hogy a randi előtt még csak véletlenül sem ismerik egymást. bungee jumping kötél nélkül kb. de azért néha bejön és akkor tűzijáték, csoki, zizi, madártej, the crowd goes wild.

a vakkóstoló is valami ilyesmi. csupa izgalom már az első pillanattól fogva. nem ismerjük a bort, címke, üveg letakar, pohárba töltés után indulhat is az ismerkedés. hol óvatosan, puhatolózva, hol vadabbul, nagy svunggal, hogy csak úgy jakuzziznak a pezsgéstől az ízlelőbimbók. vakkóstolni szerintem baromi jó! mert konstans az izgalom és mivel az ember csak a végén tudja meg, helyesen tippelt-e – termelőt, fajtát, jó-e fröccsnek avagy nem, és egyáltalán: mennyire ízlik –, addig folyamatosan mehet a bundabugyiba bújtatott borok kőkemény simfelése. „lehet, hogy régen finom volt”, „kicsit lapos, ebből nem kérek szódával sem!”, „nincs élmény a végén”, „nem tragikus...", „ez kap kétharmadot?!” stb.

ami azt illeti, kevés ennél jobb játék létezik szerintem. mindenki halálosan komolyan veszi. merthogy mégiscsak súlyos érzelmi dilemmákról van szó! a borissza ki akarja deríteni, ki az, aki éppen szédíti őt, és képes instant meggyűlölni a pohár tartalmát, ha úgy érzi, az céda módjára becsapja. jó esetben valóságos érzelem cunami tombol ilyenkor az asztalnál – csak természeti katasztrófák nélkül. beleszeretés van, felismerés, rádöbbenés, visszahőkölés, ciccegés és utálkozás – pont, mint normál esetben nő és férfi között. játék ez, ahol a tét az érzékek maximális bizsergetése.

amikor legutóbb ilyen vakkóstolón voltam a doblóban – a bornyito.hu által kiállított rosé sor volt terítéken a nyári nagy melegben, ami ígéretesen hangzott –, mindez be is jött. íme a két véglet: 

az oltári nagy csalódás – szakítás az első randi első 10 percében – a francois president rosé brut személyében. teljes jellegtelensége okán a teszt alatt a társaság egyöntetűen lehabzóborozta, majd amikor név is került a nedű mellé, újfent egyöntetű kifakadás lett a vége. nincs mese, erre tökéletes illik a bëlga szövege: „kiállításmegnyitókra el is passzolhatnám, ingyen bornak jó, újságíróknak, művészeknek jó”.

a jól sikerült, szexi randit pedig számomra a balatonboglári tisli rosé képviselte a 2010-es évjárattal: kellemes, gyümölcsös ízek utózönge nélkül, semmi savtúllógás, és ha egy fokkal határozottabb lenne, belekötni sem lenne miért. a következő vakkóstolóra vinném is magammal, sőt ebből még bármi lehet - egy könnyed kaland, egy izgalmas ismerkedés és ajtócsapkodós viszony is rosszabb napokon. de ettől jó.

és akkor lássuk, zenében mi is passzolna mindehhez...? mondjuk ez, enjoy!