mamma ha detto fra l'altro

kicsivel több, mint egy hete beautóztam a fél országot. legalábbis, ami a kilométer mennyiséget illeti: még plusz 30 km és simán meglett volna bécs oda-vissza. encsre mentem, az anyukám mondta étterembe. találkozni és beszélgetni a tulajdonos testvérpárral, Dudás Szabolccsal és Szilárddal. az elején azt kértem tőlük, ha lehet, egy, másfél órát szánjunk a dologra - négy lett belőle. maradhat? maradhat, sőt! megismertem az egész famíliát, körbejárhattam a konyhát, láthattam a készülő, egyelőre még titkos újdonságokat és persze a végén ettem is. (erről majd egy kicsit később részletesen is beszámolok)

íme, egy fest együtt a Dudás-család, középen az étterem névadójával

miután hazajöttem, előbb hagytam, hadd ülepedjen egy kicsit az élménycunami, aztán jól összegyúrtam a benyomásaimat, a Szabolcs és Szilárd által elmondottakat és megírtam. interjú lett, de voltaképpen talán inkább portré két emberről. és persze arról, mi is a titka az anyukám mondta-nak. mert valami titka van...

szóval mindezt elolvashatjátok itt, a kommenteket pedig megoszthatjátok itt, ott, amott, ahol éppen jól esik!

zenének ezt tenném mellé, szerintem Szabolcsnak és Szilárdnak is bejön:

vakkóstoló 2.0

kicsivel több, mint egy hónapja írtam arról, milyen összefüggés lehet a blind date és egy vakkóstoló között. na, hát az van, hogy pár napja újra eljött a randi ideje. ez már persze kicsit más volt, mint az előző (az első), de ilyen a világ rendje. tudtam, mire számíthatok, ahogy azt is, mi lesz a menetrend. ettől függetlenül persze készültem egy kicsit. például vittem magammal fényképezőgépet – mert legutóbb nem.

a bornyito.hu által biztosított szortiment ezúttal heterogén volt: fehérek (zömmel) és vörösek (párban). és ez jó volt! izgalmasabbá tette ugyanis a tesztet. ahogy az is, hogy ezúttal más asztaltársaságom volt a doblóban. az előző alkalomhoz képest most egészen különböző vérmérsékletű karakterek hümmögtek, bólogattak, jegyzeteltek, véleményeztek és ütköztettek ütköztethetetlennek tűnő álláspontokat. volt, aki komolyan vette, volt, akiből egy idő után feltört a poéta és volt, aki a lazaságra ment rá. és voltak nagy meglepetések is.

megbeszélés, jegyzetelés, telefon és persze a poharak

az első például egy dugós tétel formájában érkezett, aminek következtében rögtön buktázott is. aztán kapott egy második esélyt  – de abban sem volt sok köszönet. nálam legalábbis nem. juhász egri csillag, ő az. a vita hevében nemes egyszerűséggel gáznak tituláltam azt a kombót, amit a névválasztás, a címke és maga a tartalom alkotott. a produktum egyébként eger új bora, az egri bikavér fehér párja akar lenni. nyögvenyelős, erőltetett, fantáziátlan, azt gondolom, kevés köze van a jövőhöz. illetve: remélem, a jövő azért ennél sokkal többet tartogat. egernek, meg nekünk is.

a következő meglepetést is a juhász pincészet szolgáltatta. noha még csak véletlenül sem vagyok a fajta fetisisztája, ez már kifejezetten kellemes volt: chardonnay barrique. testes, ravaszkás, kerek – sőt, tulajdonképpen nagyon is gömbölyű –, elképesztően finom karamellás jegyekkel. talán csak a lecsengése lehetne egy árnyalattal hosszabb… hétköznapi randira (mondjuk az elsőre) azonban nem ajánlott. ahhoz meglehetősen komplex. sokkal inkább egy deluxe randira kifinomultaknak.

a harmadik és negyedik meglepetést ugyanaz a pincészet adta és az a helyzet, hogy ők voltak a vörösök. sőt: a vörös ördögök – nomen est omen, akár még hazabeszélés esete is fennállhatna, de nem. szóval ahogy janikovszky éva klasszikusában, az égigérő fűben poldi bácsi és a szép zöld gyep mellett ott volt nekünk holovácz 1 és holovácz 2 (tudjátok: „szédítő mélység! rémisztő magasság! a két holovácz nem retten meg semmitől!”), nekünk most itt volt vylyan 1 és vylyan 2. az ördög és a cabernet franc. valaki közülünk nagyon találó nevet aggatott az előbbire: keddi bor. nem az, amivel az ember elkezdene egy hetet, nem is az, amivel a csúcsra akar eljutni – vagy eljuttatni valakit –, hanem az, ami mellé le lehet ülni, beszélgetni, enni, vagy csak úgy semmitől sem zavartatva lenni. merlot az alapja, mellé kékfrankos, kadarka és zweigelt társul. lassan nyílik – ami egy merlot alapú bortól szokatlan –, kissé szögletesen is, de utána nincs apelláta, magával ragad az erő. alig több, mint 2000 Ft-ért olyan, mintha a hullámvasútra váltott jegyünkkel végül a spanyolországi dragon kahnon mehetnénk egy kört. az pedig nyolcszor fordul át vagyis nagyon funky lehet.

a cabernet franc személyében az est végére egy igazi dáma érkezett az asztalunkhoz. helyesebben: a lord, vagy, hogy hazabeszéljünk – mégis csak magyar bor – a gavallér. ilyen, amikor croque monsieur végre találkozik egy gavallérral. jól elvoltunk, hamar megtaláltuk a közös hangot, szavak nélkül is értettük egymást. karakterében egyébként elegáns és férfias. cseresznyés, érett szilvás illat zuhataggal indít, az íze pedig a legjobb nemes vadakat idézi. ha muszáj belekötni – amit egy monsieur persze kelletlenül tesz meg lelki rokonával szemben –, akkor azt mondanám, hogy még érdemes húzni, halasztani a következő találkozást. hátha akkorra mindketten kicsivel érettebbek leszünk, még több árnyalatot és finomságot veszünk észre másokban. hiszen az élet végtére is erről szól, nem?

más dalt egyszerűen nem is tudnék elképzelni ide, mint ezt:

parainesis a baldaszti'shoz

na, most eljött; az első - a nem kötekedős, de megmondós, a jószándékú kritika. mert az ember hajlamos kritikusabb szemmel nézni arra, akit és amit szeret - vagy szeretne. itt most erről van szó. meg szurkolásról.

csendélet, fesztivál, avagy mi a hiba a képen? (Fotó: GB)

nem árulok tovább zsákba macskát, nem ködösítek, nem járatom csúcsra a dramaturgiát, íme egy fotó illusztrációnak, az észrevételeket pedig itt el is olvashatjátok.

kozmopolita szovi szörp

a sauvignon blanc-t úgy 5-6 évvel ezelőtt zártam kitörölhetetlenül a szívembe. angliában voltam és ott élő ismerősömmel az egyik este elmentünk vacsorázni egy londontól úgy 80-90 km-re fekvő faluba, méghozzá a „the plough”, azaz eke nevezetű étterembe. kívülről vízi malom, belül viszont minimalista modern dizájn és csúcsgasztronómia közeli állapotok. nagyon tetszett! olyan jó lenne itthon is egyre több ilyen helyet látni. szóval itt a ház fehérbora történetesen sauvignon blanc volt, méghozzá új-zélandról. az megvan, amikor a ház borát kancsóban hozzák, az ember tölt magának, belekortyol, majd hosszasan keresi a szavakat, mert a meglepetés letaglózta? na, hát itt ez volt.

a kozmopolita szovi (fotó: radovin.hu)

amikor pár napja egy vendégségben a beszélgetés és a sajtok mellé – volt köztük juh és kecske is bőven – előkerült egy etyeki kúria sauvignon blanc, reménykedtem, hátha újra átélem azt az érzést, mint annak idején angliában. és majdnem! harsány illatokkal – nekem leginkább bodzás, egreses, frissen vágott füves jegyek –, markáns savakkal és valami elképesztően elegáns lecsengéssel találtam szemközt magam. ráadásul kellően testes, ami, mint később megtudtam, az 50 %-os hordós erjesztésnek köszönhető leginkább. ez a bor beszél. nem egy nyelven, legalább hármon. és mindegyiken elég választékosan... akár egy diplomata, akinek a megjelenése, a viselkedése és a modora is hibátlan. úri bor, na. illetve dehogy az, inkább amolyan világpolgár. olyasvalaki, akit ha a régi reklám nyomán - már nem szomjasan - leszoviszörpöznénk, akkor is csak kacsintana egyet és azt mondaná: inkább gondold újra, és ha az segít, igyál még nyugodtan, én itt leszek.

mindezt egy olyan 2010-es évjáratból mondja, amiről lassan már a laikusok is tudják, hogy mindennek nevezhető, csak fáklyás menetnek nem. szóval rendben van ez. szívem szerint beajánlanám abba az oxford környéki, falubeli ekébe, hogy erre cseréljék le az új-zélandit. mert ez a funky, a másik már lejárt lemez. arról nem is beszélve, hogy még az ára is rendben van.

ja, igen, még valami: a közelmúltban nyakamba vettem a várost, hogy az irtózatos hőségre (és az ilyenkor még inkább indokolt plusz folyadékbevitelre) való tekintettel megkeressem a legfunkybb, legmenőbb, leginkább ajánlható fröccsözős helyeket. kemény küzdelem volt, de szerencsére bírtam a sarat... úgyhogy össze is gyűlt egy csokorra való tanulság, amit itt jól el is olvashattok, bizony. na, vélemény?

és mivel régen tettem ki zenét, ezt a hibát most rögvest orvosolnám is, ezzel:

 

a szürke, az jó barát

ha jól emlékszem, említettem már, hogy nyáron alapvetően rizlinges vagyok, meg blanc-os, illetve pinot gris-s. a közelmúltban pont ez utóbbiból (idehaza született: szürkebarát) akadt a kezembe egy palackkal. ennek is nagyon örültem, aztán ahogy belefeledkeztem a végtelennek korántsem nevezhető kóstolásba, lassan, de biztosan eljutottam az ellazítós, eufória állapotába.

ismerjétek meg, nem fogjátok megbánni: santa margherita pinot grigio. az évjárat 2010, a terroir pedig trentino, alto adige, ami egy észak-olaszországi tartományt takar, de gyakorlatilag dél-tirol. egy reduktív eljárással készített borról van szó, amit viszonylag erőteljes szalma szín jellemez. meg gyopáros, hegyi illat és olyan harsány gyümölcsösség, hogy már-már kedvem támadt volna beleharapni a pohárba – de persze nem tettem. baromi nagy udvariatlanság lett volna a házigazdával szemben, merthogy nem otthon ittam... szóval elképesztően élvezetes ivású ez a kis olasz, és bár az alkohol elvileg elvonja a szervezettől a vizet – és gyakorlatilag is –, nekem tökéletes szomjoltó volt! ezt a nem túl húzós savaknak és némileg a finoman citrusos utóíznek tudom be, amit nagyon jól kordában tart az kevés maradék cukor, ami egyébként szintén jellemzi a szent margarétát taljánéktól.

íme, ő az (fotó: worldmarket.com)

az egyetlen hiba, amibe bele tudok kötni – nem akarok, a tények makacs dolgok –, hogy az ára miatt aligha lesz mindennapos, vagy mondjuk beszélgetős, esti bor az asztalon. hozzáteszem: azt a nagyjából 3000 Ft-ot, amennyiért jobb helyeken hozzá lehet jutni, minden egyes cseppje megéri. vagyis a bor jó, az ár is ehhez mért, a gond inkább a mi pénztárcánk környékén lehet... randibornak viszont, ha villantani akarunk, de inkább lazán, mint felvágósan, nagyon jó választásnak tartom. csak annyira behízelgő, hogy a csajok egyből levegyék, ha ilyen játékosan és magabiztosan mozgunk bor témában, akkor valószínűleg a hálószobában sem kell majd csalatkozniuk. ja, igen: nem kell hinni nekem, próbáljátok ki ti is!

na jó, hát ide is dukál egy jó kis zene...